Megtalált szabad lélek

Pár napja nem megy ki a fejemből az egyik kedves, gyerekkori emlékem. Először azt hittem csupán véletlenül és kéretlenül jönnek a képek, ám néhány nap után már komolyan elgondolkodtatott, hogy miért mindig ugyanaz az esemény ismétlődik a fejemben. Már az is az eszembe jutott, hogy talán üzenni szeretne ez a bizonyos helyzet, amikor egy baráti beszélgetés után minden kérdésem válaszra talált.

Micsoda rutin!

Kislány koromban volt egy kis patak az utca végén, ahol testvéremmel azt játszottuk, hogy elrugaszkodva az egyik partról átugrottunk a másikra. Gyerekként minden új helyzet igazi kalandot jelentett, így nem éreztem félelmet amiatt, hogy át tudom-e ugrani az adott távolságot. Természetes volt elrugaszkodni, repülni, majd a túloldalon partot fogni. Valójában még az sem zavart, ha cipőm vagy nadrágom vizes lett. Az pedig, hogy az elrugaszkodás hiba volna, netán jobb lenne visszafordulnom, még a gondolataimban sem merült fel. Hittem magamban és abban, hogy sikerülni fog. Hittem abban, hogy képes vagyok rá, és bármi is történik “útközben” az csakis sikeres és vidám célba éréssel zárulhat. Olyan sokszor ismételtem meg a parttól partig ugrálás, hogy az örömteli rutinná vált.

Szóval ezek a képek jártak már napok óta a fejemben, amikor egy baráti beszélgetés során végre rájöttem, hogy nem hiába jött ez az emlék. Segíteni akar, mégpedig abban, hogy párhuzamot és analógiát lássak a gyerekkori és a mostani énem között.

Változás és annak következményei

Néhány hónapja életem több területén is jelentősen változtattam. Először jó és izgalmas kalandnak tűnt, ám ahogy mentek a napok és a hónapok azt kezdtem érezni, hogy hibát követtem el és sokkal jobb lett volna, ha nem vágok bele bizonyos dolgokba. Annak ellenére, hogy már elrugaszkodtam a part egyik oldaláról és repülök, a patak felett valójában nem kalandot érzek, hanem sokkal inkább azt, hogy szeretnék visszafordulni. A levegőben vagyok és ahelyett, hogy élvezném a könnyed repülést, mázsás súlyú félelmeim, aggályaim, és régi szokásaim nem engednek a túlparton landolnom. Rájöttem, hogy a változás lefelé tartó szakaszában vagyok, és hiába hiszem azt, hogy elértem a gödör alját, mégis azt érzem van lejjebb!

Elveszettnek hitt szabad lélek

A felismerés fájdalmasan kijózanító. Gyermekkori szabad, önfeledt és kalandokra nyitott lelkem kis híján elveszett. Mert pillanatnyi helyzetemben csakis azt a túlgondolt, túlbonyolított felnőtt gondolkodásmódot használom, ami ami ahelyett, hogy teremtene – most – rombol. Ahelyett, hogy örömteli hittel, bátran és az adott pillanatot megélve ugranék neki a velem történő eseményeknek, folyamatosan vissza akarok fordulni. A régi, már megszokott világomat keresem és azt igyekszem újra teremteni. Azt a régit, amit azért hagytam el, hogy újat teremtsek.

Szabad lélek itt és most

Ez a másnak talán csekélynek tűnő felismerés számomra végre szabadságot hozott. Saját magamnak okozott kellemetlenségek sora alól szabadított fel és ennek köszönhetően újból lendületbe kerülve nekirugaszkodtam az ugrásnak. Azonban most már nem egyedül ugrok. Bennem van az az elveszettnek hitt gyermeki, szabad lelkem, aki hisz abban, hogy a túlparton landol. Készen állok elfogadni és megengedni magamnak, hogy jöjjön az, aminek jönnie kell.

Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi fog történni, ha átjutok?! Hiszem, hogy mozgásban maradva keresek egy másik patakot!